Ki is az az Othep?

Kedves Othep!
(Timit január 2 felébe műtik a bagolyról annyi veszekedés elkerülése miatt bocsi)
Millió puszi!

 

Áldott, békés ünnepeket kívánok mindenkinek sok szeretettel!

 

Drága Othep és mindenki aki erre jár

„Minden szívből szóló karácsonyi énekben, a kandalló ropogásában és melegében, az ünnepi ebéd közben, a beszélgetésben és nevetésben, minden képeslapban, amit egy barát vagy a család küldött, minden, amit ebből meghallunk, és ami elgondolkodtat bennünket, az maga a szeretet.”

Noreen Braman
​

​

 

Sziasztok!
Kedves Othep és minden moderátor, játékos aki betér.

„A karácsony igazi fénye nem a díszekben, nem a csillogásban, hanem azokban a pillanatokban él, amikor megállunk egy percre, és meghalljuk egymás szívének halk üzenetét.
Ott van minden mosolyban, egy tál étel melegében, a gyertyák csendes fényében, és abban a szeretetben, amely összeköt bennünket — közel és távol.
Legyen az ünnep békéje veletek, és töltse meg otthonotokat az a szelíd melegség, amelyet csak a család és az együttlét tud adni.”

​

 

Kedves Othep!


Mindenki aki erre jár, Áldott, békés Karácsonyt!

 

Békességet, melegséget és egy kis varázslatot kívánok ma estére.
Minden kedves Idelátogatónak Boldog karácsonyt! ​

 

Áldott, Békés Ünnepeket kívánok Neked és családodnak, Minden ide látogatónak !!!

 

Sziasztok!
Kedves Othep és mindenki

Áldott, békés Karácsonyt !
​

​

 

Szia!
Bele futottam a kicsiny farmokon. Örülök, hogy ilyen rugalmasak szent reggel napján.

 

Szia apja!
A rugalmasságról jutott eszembe, hogy tegnap néztem egy természet filmet, hogy is harcolnak az óriás kenguruk a farkukra támaszkodnak és úgy rúgnak a lábukkal ez embereknél nem jön be, tapasztalatból mondom!!!Legyen szép a napotok!

 

Ezt én is megtudom támasztani, vagy is alá. Már, mint az írásodat.
Egyébként, ha már megszólítottad a kengurut, jöhetne a tenyésztése.

 

Kedves Othep!
Tudom hogy te cica bolond vagy. Én meg kutya.
Az idei karácsonyi történet a kutyámról. Jöttek Timi lányomék, szokás szerint a kutya körbe körbe mindenkihez oda ment, mindenkitől simogatást jó szót kapott, de egész idő alatt míg itt voltak járt egyiktől a másikig, mindenki csak simogatta, mikor indulni akartak a Timi kötötte meg de csak azért mert szökős , nagyon öreg kutya de ezt nem tudtuk kinevelni belőle, minden szavunkat ért. Nagyon okos. A lényeg mikor már elmentek , elengedtük a kutyát persze azonnal be mert bentlakó. Pakolászunk a kutya áll a konyha közepén, de látom hogy körülötte megszűnt a világ úgy el gondolkodott. Kérdem mi a baj, nem reagált rá. Mondom az a baj hogy elmentek, no akkor jött oda hozzám, én is megsimogattam mondom neki, elmentek mert nekik máshol van az otthonuk, a tied meg itt. A kutya megértette bújt hogy még simogassam, akkor vettem észre hogy a kutya sír, szó szerint tele volt a szeme könnyel én még simogattam egy darabig , de látszott rajta miért van ez így . ahogy írom e sorokat még mindig könnyes lesz a szemem. Én sem hittem eddig hogy a kutyák is tudnak sírni. De igen szó szerint , gondoltam megosztom veletek ezt a történetet.

 

Kedves Othep és mindenki!
Boldog új évet kívánok!

 

Kedves Othep!

 

Szia!

Ezen én is elsírtam magam.
Mesélek én is egy sztorit mely a napokban történt meg.
A képen látható kutyus Brendon. / Ez még gyerekkori kép róla. /Ő egy rettentően okos és szabadságra született Labrador. Áprilisban lesz 6 éves / emberi időszámítás szerint /. Budapesten kertvárosban él.
A szabadságra születettet szó szerint értsd, gondol egyet és a 2 és fél méteres megerősített kerítés neki nem akadály. A kutyamentőktől kezdve, az önkormányzatig mindenhol ismerik. Portyázik, ha úgy tartja kedve.
Van egy albérlő aki a területén belül lakik. Az ember füstölt húsokkal és egyéb hústermékek eladásával foglalkozik.
A napokban kicsit felöntött a garatra ez az ember. A ládákban a bejárati ajtó előtt hagyta a megmaradt cuccokat.
Brendon szagot fogott. Szétborogatott mindent, gondosan szétválogatta a penészes és a még ehető húsárut. Ami ehető volt, azt megette, ami nem, azt hozta, hogy nézd meg mert ez menthetetlen.
2 napig nem volt éhes.

 

Kedves Gazdák,

Ez az év legsötétebb időszaka... és imádom.
A régi kultúrák tudták, mit csinálnak, amikor ezt az időszakot megünnepelték... nem zajjal és kötelezettségekkel, hanem tűzzel, csenddel és a fény felé való lassú visszatéréssel.

Személy szerint én szeretek sok bejglit és pezsgőt is beletenni a ''képletbe'', de bárkiben, akiben csak egy csepp lélek is van, ott van a mély, ősi tudata annak, hogy "nos, úgy tűnik, túl leszünk egy újabbon".
Mármint a sötét időszakon, és azon az káoszon, amit még néhány óráig 2025-nek neveznek.
Ilyenkor minden hideg és sivár odakint, így vonzódunk a meleghez és a múlt, és a jövő feletti elmélkedéshez.
Mindig is szerettem ezt az időszakot ezért.
Természetes szünet.
Egy pillanat, amikor van értelme abbahagyni a sietséget, számot vetni a múlttal, és hagyni, hogy a dolgok leülepedjenek, mielőtt újra beindul egy új év.
Szóval, ha hiányzik valaki idén, aki tavaly is velünk volt, vagy kicsit elveszettnek vagy magányosnak érzed magad, ne feledd, a fény mindig visszatér.
Szóval addig akár szórakozhatunk is a sötétben, nem igaz?

Az évi rendes újévi mesémet gondoltam e célra betenni a ''közös''be...

Errejárt egy furcsa tündér
Az év utolsó éjszakáján, amikor a hold olyan kerek volt, mint egy ezüsttányér, és a hó úgy csillogott a falusi háztetőkön, mintha valaki szétszórta volna az összes elfecsérelt álmot, Borbála néni a kemence mellett ült, és a macskájával vitatkozott.
– Nem megyek ki – mondta a macskának, aki válaszul csak pislogott. – Hetvenhárom éves vagyok, fáj a derekam, és odakint farkasok vannak.
A macska, akit Kormosnak hívtak, bár inkább szürke volt, mint fekete, lustán nyújtózkodott.
– Ráadásul – folytatta Borbála néni, mintha a macska ellentmondott volna – senki sem hívott sehova. A bíró felesége meghívta az egész falut a nagy szilveszteri mulatságra, de rólam megfeledkezett. Megint. Ahogy tavaly is. És tavalyelőtt is. Mert én csak az a vénasszony vagyok, aki fura füveket szed az erdőben, és aki állítólag rontást küldött Kovács Pista tehenére.
Kormos erre felült, és úgy nézett rá, ahogy csak a macskák tudnak: egyszerre ítélkezve és unatkozva.
– Nem küldtem rontást – tette hozzá Borbála néni sértődötten. – A tehén magától lett beteg. Attól, hogy Pista nem etette rendesen. De persze könnyebb engem hibáztatni.
A tűz ropogott a kemencében, a szél fütyült odakint, és valahol a távolban harangszó hallatszott. A falu templomában mindjárt éjfélt üt az óra.
Borbála néni felsóhajtott, és épp készült volna lefeküdni – mert mi mást is csinálna az ember, ha senki sem kíváncsi rá –, amikor kopogtattak az ajtón.
Nem úgy kopogtak, ahogy a szomszédok szoktak, akik amúgy sem jöttek soha. Nem is úgy, ahogy a koldusok, akik néha erretévedtek a faluból. Ez a kopogás olyan volt, mintha valaki aranygyűszűvel dobolt volna egy fán: könnyű, csengő, és valamiért nevetésre csábító.
– Ki az? – kiáltotta Borbála néni, de nem mozdult a székéből.
– Egy utas, aki fázik! – jött a válasz, és a hang olyan volt, mint a csengettyű.
– Menjen a kocsmába! – felelte Borbála néni. – Ott meleg van, meg bor is.
– A kocsma tele van! – csengett a hang. – És különben is, én magához jöttem, Borbála néni. Kifejezetten magához.
Ez meglepte Borbálát. Már régen nem jött senki kifejezetten hozzá.
Kormos leugrott az öléből, és az ajtó felé sétált, mintha ő is kíváncsi lenne. Borbála néni morogva feltápászkodott, megmasszírozta a derekát, és kinyitotta az ajtót.
Odakint egy fiatal lány állt, olyan fiatal, hogy Borbála néni unokája lehetett volna, ha lett volna unokája. A haja úgy ragyogott a holdfényben, mintha ezüstfonalakból szőtték volna, a szeme olyan kék volt, mint a nyári ég, és a ruhája… nos, a ruhája olyan volt, amilyenről Borbála néni csak a régi mesékben hallott: csupa hópehely és csillag, mintha a téli éjszakából varrták volna össze.
– Jó estét – mondta a lány, és meghajolt, de a mosolyában volt valami huncut. – Befogadna egy fázós vándort?
– Honnan tudja a nevem? – szűkült össze a Borbála néni szeme.
– Ó, én sok mindent tudok – felelte a lány, és besétált az ajtón, anélkül, hogy meghívták volna. – Tudom például, hogy maga az egyetlen ember ebben a faluban, aki még emlékszik a régi dalokra. És hogy maga az, aki minden évben egyedül tölti az év utolsó éjszakáját, pedig nem kellene.
– Nem kellene? – horkant fel Borbála néni. – És ugyan ki mondja ezt? Valami tündér talán?
A lány megfordult, és a szeme hirtelen úgy ragyogott, mint két kis hold.
– Igen – mondta egyszerűen. – Pontosan az vagyok.
*
Borbála néni leült a székébe, és úgy nézett a lányra, ahogy az ember egy különösen szemtelen gyereket néz.
– Tündér – ismételte meg. – Persze. És én a francia király lánya vagyok.
– Nem, maga Borbála, Erzsébet lánya, aki a szomszéd faluból jött ide, mikor tizennyolc éves volt, mert beleszeretett a kovácsmester fiába – mondta a lány könnyedén, miközben leült a másik székre, amit senki sem használt már évek óta. – A kovácsmester fia szép volt és erős, de sajnos ostoba is, és három év múlva elhagyta magát egy vándor színésznőért. Maga pedig itt maradt, egyedül, és megtanulta a füvek titkait az öreg Rózsa nénitől, aki valóban értett a rontásokhoz, bár magát csak a gyógyításra tanította.
Borbála néni szája tátva maradt.
– Ezt… honnan…
– Mondtam már – mosolygott a lány. – Tündér vagyok. Az év utolsó éjszakáján különleges dolgok történhetnek, ha az ember nyitott rájuk. És maga, Borbála néni, annyira nyitott volt mindig, még ha el is dugta ezt a világ elől.
Kormos a lány lábához dörgölőzött, és ez volt a legfurcsább az egészben. Kormos sosem dörgölőzött senkihez, még Borbála nénihez sem, legfeljebb akkor, ha éhes volt.
– Mit akar tőlem? – kérdezte végül Borbála néni, mert nem szerette a mellébeszélést.
A tündér – mert most már kezdte elhinni, hogy tényleg az – előrehajolt.
– El akarom vinni magát valahova – mondta. – Egy helyre, ahol újra láthatja, amit elfelejtett. És ahol talán megtalálja, amit elveszített.
– Én nem vesztettem el semmit – morogta Borbála néni, de a hangja remegett egy kicsit.
– Mindenki elveszít valamit – felelte a tündér szelíden. – A kérdés csak az, hogy vissza meri-e szerezni.
*
Mielőtt Borbála néni tiltakozhatott volna, a tündér felállt, és megfogta a kezét. A keze olyan volt, mint a frissen hullott hó: hideg, de nem kellemetlenül; inkább úgy, ahogy a forró nyári napon a hűs patak vize érinti az ember bőrét.
– Csukja be a szemét – mondta a tündér.
– Nem csukok be semmit, amíg nem mondja meg, hová megyünk!
A tündér elnevette magát, és a nevetése olyan volt, mint amikor az olvadó jégcsapok csilingelnek a tavaszi szélben.
– Maga tényleg makacs – mondta elismerően. – Nem csoda, hogy a falu fél magától.
– Nem félnek tőlem – vágott vissza Borbála néni. – Csak… nem értenek.
– Az ugyanaz – vont vállat a tündér. – De most jöjjön. Megmutatom magának azt, amit senki más nem lát.
És mielőtt Borbála néni válaszolhatott volna, a világ körülöttük - megváltozott.
A kis kunyhó eltűnt. A kemence, a macska, a régi bútorok – minden szertefoszlott, mint a köd, amikor felkel a nap. Helyette egy erdőben találták magukat, de ez nem olyan erdő volt, amilyet Borbála néni ismert. A fák törzse ezüstösen csillogott, a levelek – mert voltak levelek, a tél ellenére – úgy ragyogtak, mintha smaragdból faragták volna őket. És a levegő… a levegő olyan illatú volt, mint a gyerekkor: almás pite, frissen mosott ruha, és valami virág, aminek nem tudta a nevét, de mindig szerette.
– Hol vagyunk? – suttogta, és most először nem volt mérges vagy gyanakvó. Csak csodálkozott.
– A két év határán – felelte a tündér. – Azon a helyen, ahol a régi véget ér, és az új még nem kezdődött el. Itt minden lehetséges.
Az ösvény előttük kanyargott, és a végén, ott, ahol a fák közül fény szűrődött ki, valami olyasmit látott Borbála néni, amitől megállt a szíve.
Egy alakot. Ismerős alakot. Olyasvalakit, akit nagyon régen látott utoljára.
– Az ott… – a hangja elcsuklott.
– Igen – mondta a tündér csendesen. – Az édesanyja.
*
Borbála néni nem futott, mert hetvenhárom éves volt, és fájt a dereka, és különben sem futott már évtizedek óta. De olyan gyorsan ment, amennyire csak tudott, és közben a szíve úgy kalapált, mint fiatal korában, mikor a kovácsmester fia felé szaladt az udvaron.
Az alak a tisztáson állt, és ahogy közelebb ért, látta, hogy tényleg ő az: Erzsébet, az édesanyja, pontosan úgy, ahogy emlékezett rá. A kötény, a konty, a kedves, kicsit fáradt mosoly. Meg az a szív alakú anyajegy a jobb arcán, amit Borbála néni örökölt tőle.
– Anyám – mondta, és a szó olyan furcsán hangzott, mert évtizedek óta nem mondta ki.
Erzsébet felé fordult, és a szeme ragyogott.
– Borbálkám – mondta, és a hangja pontosan olyan volt, amilyennek emlékezett: meleg, mint a frissen sült kenyér. – Milyen nagy lány lettél.
Borbála néni felnevetett, vagy talán sírt, nem tudta pontosan.
– Öreg vagyok, anyám. Öreg és egyedül.
– Egyedül? – rázta meg a fejét Erzsébet. – Te sosem voltál egyedül, kislányom. Csak elfelejtettél odafigyelni azokra, akik körülötted vannak.
– Kik? – kérdezte Borbála néni keserűen. – A falusiak, akik boszorkánynak tartanak? A szomszédok, akik úgy néznek rám, mint egy vénségre?
Erzsébet odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A keze meleg volt, élő, valóságos.
– A macska, aki minden este melletted alszik. A kis Zsuzsika a szomszédból, aki mindig az ablaknál les, hátha mesélsz neki a füvekről. Az öreg Pál, aki minden héten hoz neked tűzifát, pedig sosem kéred. – Mosolygott. – Csak azért, mert az emberek nem úgy szeretnek, ahogy te várod, attól még szeretnek.
Borbála néni lenézett a kezükre, és hirtelen eszébe jutott: tényleg, Pál minden héten jön. És tényleg, a kis Zsuzsika mindig ott ácsorog a kerítésnél. És tényleg…
– De meghívást sosem kapok – mondta csendesen. – Sehová sem.
– Mert sosem hívsz te sem senkit – felelte Erzsébet szelíden. – Azt várod, hogy jöjjenek, de te sem mész. Azt várod, hogy megértsenek, de te meg sem próbálod megérteni őket. – Megsimogatta az arcát. – Az én lányom mindig büszke volt. Talán túlságosan is.
A szél meglibbent körülöttük, és Borbála néni érezte, hogy az anyja alakja kezd halványodni.
– Ne menj még! – kapott utána.
– Nem megyek sehová – mosolygott Erzsébet. – Mindig veled vagyok. A szívedben, a kezeidben, amikor a füveket szeded. A hangomban, amit hallasz néha éjszaka, mikor azt hiszed, csak álmodsz. – Megcsókolta a homlokát. – De most menned kell. Van még valaki, akivel találkoznod kell.
És mielőtt Borbála néni bármit mondhatott volna, a tisztás eltűnt, és ő megint az ezüstös erdőben állt, a tündérrel az oldalán.
*
– Ki más van még? – kérdezte Borbála néni, és lopva megtörölte a szemét, mert azt nem szerette volna, ha a tündér látja, hogy sírt. Bár sejtette, hogy amúgy is látta.
– Valaki, akit gyűlölt – mondta a tündér. – És valaki, akit gyűlölnie kellett volna, de nem tudott.
A következő pillanatban egy másik tisztáson álltak, és ott, egy kidőlt fatörzsön, egy férfi ült. Fiatal volt, szép, erős – és ostoba, ahogy Borbála néni mindig is tudta.
– Te – mondta hidegen.
A kovácsmester fia felnézett, és a szeme nem volt huncut, mint régen. Inkább szomorú.
– Borbála – mondta csendesen. – Eljöttél.
– Nem akartam – felelte. – De úgy látszik, itt is rám erőltetik magukat az emberek.
A férfi – István volt a neve, bár Borbála néni évek óta nem mondta ki – felállt.
– Tudom, hogy haragszol – mondta. – Jogosan. Amit tettem, az… nem volt helyes.
– Nem volt helyes? – Borbála néni hangja most már nem volt hideg, hanem forró, évtizedek haragjától izzó. – Otthagytál! Mindenki előtt megaláztál! Eldobtál, mint egy lyukas zoknit!
– Igen – bólintott István. – Ezt tettem. És azóta sem bocsátottam meg magamnak.
Ez meglepte Borbálát.
– Mit? – kérdezte bizonytalanul.
– A színésznő – folytatta István – két év múlva otthagyott. Aztán újra megházasodtam, de az se tartott sokáig. Öt feleségem volt összesen, és egyik sem maradt. – Elmosolyodott keserűen. – Mert te voltál az egyetlen, aki igazán szeretett. És én eldobtam ezt, mint egy ... .
Borbála néni nem tudta, mit mondjon. Évtizedekig képzelte el ezt a pillanatot, amikor István térdre borul előtte és könyörög, de most, hogy itt volt, nem érzett diadalt. Csak fáradtságot.
– És ez most miért jó nekem? – kérdezte végül.
– Nem neked jó – felelte István. – Nekem. Mert végre elmondhattam. – Felnézett rá. – És talán… talán te is elmondod, amit akarsz.
Borbála néni ránézett erre a férfire, akit ötven éve gyűlölt, és hirtelen rájött valamire: elfáradt. Elfáradt gyűlölni. Elfáradt haragudni. Elfáradt attól, hogy ez a régi seb mindig ott sajog a lelkében.
– Megbocsátok – mondta végül. – s ezzel… elengedlek. Menj, amerre akarsz. Engem már nem érdekel.
És ahogy kimondta, valami furcsa dolog történt: a mellkasában az a régi, megszokott súly, ami mindig ott volt, mintha enyhült volna. Még nem tűnt el teljesen, de könnyebb lett.
István bólintott.
– Köszönöm – mondta. – Ennél többet nem is kérhetek.
Aztán ő is eltűnt, mint a köd.
*
A tündér megérintette Borbála néni vállát.
– Van még egy hely – mondta. – A legfontosabb.
– Mi lehet fontosabb, mint az anyám és Pista? – morogta Borbála néni, de közben érezte, hogy a szíve gyorsabban ver.
– Önmaga – felelte a tündér. – A fiatal önmaga.
A következő tisztáson egy lány állt, talán tizennyolc éves, friss arccal és ragyogó szemmel. Borbála néni azonnal felismerte: ő volt az, régen, mielőtt minden elromlott volna.
– Te vagy az? – kérdezte a fiatal Borbála meglepetten. – Jaj, de öreg lettél!
– Kösz – morogta az idős Borbála. – Te meg fiatal és buta vagy.
– Nem vagyok buta! – vágott vissza a fiatal lány. – Okosabb vagyok, mint bárki a faluban!
– És mégis, beleszerettél egy semmirekellőbe.
A fiatal Borbála elvörösödött.
– István nem semmirekellő! Ő… ő szerelmes belém!
Az idős Borbála felsóhajtott. Leült a fűbe, ami puha volt és meleg, mintha nyár lenne.
– Figyelj ide, te kis bolond – mondta, és a hangja most nem volt mérges, csak fáradt. – Szeretném, ha tudnád: ami jön, az nehéz lesz. Nagyon nehéz. De túl fogod élni. És közben megtanulsz dolgokat, amiket senkitől sem tanulhatsz meg: a füvek titkait, az emberek lelkét, a magány méltóságát. És igen, sokszor egyedül leszel, de… – elakadt a hangja – …de nem leszel kevesebb ettől. Megérted?
A fiatal Borbála nagy szemekkel nézett rá.
– De én nem akarok egyedül lenni – suttogta.
– Tudom – bólintott az idős. – Én sem akartam. De néha az élet nem azt adja, amit akarunk, hanem amit kell. És ha okos vagy – márpedig az vagy, akkor ebből is tudsz valamit csinálni, ami szép, - még ha most nem is hiszed.
A fiatal lány odalépett hozzá, és leült mellé a fűbe.
– És lesz… lesz, aki szeret majd?
Az idős Borbála elgondolkodott. Eszébe jutott Kormos, a macska. A kis Zsuzsika a kerítésnél. Pál a tűzifával. Az édesanyja hangja éjszaka.
– Igen – mondta végül, és most már mosolygott. – Csak nem mindig úgy, ahogy várod.
A fiatal Borbála átölelte, és az ölelése olyan volt, mint a reggeli napfény: meleg és reményteli.
– Köszönöm – suttogta.
– Köszönöm én neked – felelte az idős. – Hogy emlékeztettél.
*
Amikor Borbála néni kinyitotta a szemét, a kunyhójában ült, a kemence mellett. Kormos a lábánál aludt. A tűz vidáman pattogott. És az ablakon túl…
Az ablakon túl a falu harangja épp ütötte az éjfélt.
– Boldog új évet! – csendült egy hang, és Borbála néni megfordult.
A tündér ott állt az ajtóban, és mosolygott.
– Álmodtam? – kérdezte Borbála néni.
– Mit számít? – vont vállat a tündér. – A fontos az, amire emlékszik belőle.
Borbála néni felállt, és az ablakhoz ment. Odakint a faluban lámpások gyúltak, és emberek jöttek ki a házakból, egymást ölelve, nevetve. És ott, a kerítésnél, egy kis alak állt: Zsuzsika, a szomszéd kislány, félénken leskelődve.
Borbála néni kinyitotta az ajtót.
– Zsuzsika! – kiáltotta. – Gyere be! Mesélek neked a füvekről!
A kislány arca felragyogott, és beszaladt.
És ahogy Borbála néni becsukta mögötte az ajtót, látta, hogy a tündér már nincs sehol. De ez már nem volt fontos.
Mert először nagyon sok év óta, az év első éjszakáján, Borbála néni nem volt egyedül.
*
Sokkal később, mikor Zsuzsika már aludt a sarokban, betakarva egy régi pléddel, Borbála néni kinézett az ablakon. A hold még mindig fenn ragyogott, kerek és ezüstös, és valahol a távolban mintha csilingelést hallott volna.
– Boldog új évet – suttogta a semmibe.
És valahonnan, nagyon messziről, egy hang felelt:
– Boldog új évet, Borbálkám.
Lehet, hogy a szél volt. Lehet, hogy az anyja hangja. Lehet, hogy csak képzelte.
De nem számított.
Mert most már tudta, amit régen elfelejtett: soha nem vagyunk annyira egyedül, amennyire hisszük. Csak meg kell tanulni odafigyelni azokra, akik körülöttünk vannak. Még ha néha csak egy macska, egy kislány, egy gáláns öregúr, és egy furcsa tündér is az egész társaság.
És ez – gondolta Borbála néni, miközben elmosolyodott – talán épp elég.


Bármi is legyen a fontossági listád élén, hadd kívánjak neked sok vidámságot és boldogságot hozzá.

Legyen könnyed, boldog életed 2026-ban is, ezt kívánom Neked!

 

Szia Othep kedves

Nagyon szépen köszönöm Neked ezt a gyönyörű mesét.

Az új évre én ezt kívánom 2026-ra ,mindenkinek:

 

Kedves Játékosok, Kedves Moderátorok, Kedves Vezetőség!

Az új esztendő első napján szeretettel és tisztelettel köszöntök mindenkit, aki ennek a közösségnek a részese.
Mindazokat, akik munkájukkal, figyelmükkel, türelmükkel és jelenlétükkel nap mint nap hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a fórum élő, működő és befogadó maradjon.
A moderátorok csendes háttérmunkája, a vezetőség iránymutatása és a játékosok kitartó részvétele együtt teremti meg azt a teret, ahol mindannyian otthon lehetünk — akár régi tagként, akár új érkezőként.
Az új év küszöbén kívánok mindannyiunknak békés, derűs, eredményes napokat.
Legyen 2026 olyan esztendő, amelyben a közös célok, a tiszta szándék és a jó szívű együttműködés tovább erősödhet.
E gondolatok jegyében szeretnék elhelyezni egy Újévi fohászt.
Fogadjátok szeretettel.

Újévi fohász

Adjon az Új Esztendő békét a szívekbe,
derűt a mindennapokba,
türelmet az akadályokhoz,
és erőt a folytatáshoz.
Legyen világos az út, amely előttünk áll,
és legyen könnyű a lépés, amelyet meg kell tennünk.
Kísérjen bennünket jó szándék,
vezessen bennünket tiszta gondolat,
és találjon ránk a nyugalom ott,
ahol a legnagyobb szükségünk van rá.
Őrizze meg a közösség erejét,
a játék örömét,
a munka gyümölcsét,
és a szív csendes békéjét.
Legyen áldott az év minden napja,
és hozzon mindannyiunknak fényt,
ahol eddig árnyék volt,
és reményt, ahol eddig bizonytalanság.
Így legyen.

​

A fentiek mesterséges intelligencia segítségével formálódtak

 

Sali néni! hagyjuk már ezt az AI-t, nagyon sok, nagyon jó magyar költő van

 

Szia!
Bejegyzésed áthelyeztem az Óázisba.
Itt nem szeretném megtörni az ünnep fényét ilyen apróságokkal.